Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


állatversek

Pósa Lajos: A verebek esti dala
 
Csirip, csirip! A nap leszállt,
Arany golyó, jó éjszakát!
 
Csirip, csirip! Dicsérje szánk,
Aki vigyáz mindig reánk.
 
Csirip, csirip! Vetve az ágy,
Reggelig majd ringet az ág.
 
Csirip, csirip! Hálókabát!
Búzakazal, jó éjszakát!
 
Pósa Lajos: A cinke

Sebaj azért, hogy picinke,
Kedves madár az a cinke.
Kúszva szökdel, röpked, ugrál,
Mindenüvé bekukucskál.
Kíváncsian, vakmerően
Barangol a zöld erdőben.
Nem kell csak egy szempillantás:
Túl a túlon a kis pajtás.
 
Játszogatnak nagy vidáman
Egymással szép társaságban.
Tréfálóznak, évelődnek,
Jobbra-balra kergetőznek,
Meglapulva, el-elbúva,
Faodúból-faodúba.
Civakodás, az a vége -
De megint csak szent a béke.
 
Ugyan hol volt nevelőben?
Hol lett volna? Az erdőben.
Ott járt ő az iskolába,
Látszik is, hogy nem hiába.
Megtanulta jól a leckét:
Fürge szemmel nézeget szét.
Pusztítja a rovarokat,
Jó neki mind, nem válogat.
 
Bánja is ő, akárminő:
Hernyó, kukac, szitakötő.
Úgy eszi, mint a rántottát,
Vagy akár a legjobb tortát.
Le-lehajlik a falomb rá,
Köszönetet suttog hozzá.
Visszafelel egy víg nótát,
Pedig sohse tanult kótát.
 
Jöttével a hűvös ősznek
Bucsút mond a nagy erdőnek.
De nem megy el a fecskével,
Sem a búgó gerlicével.
Kertünknek lesz hű lakója:
Gyümölcsfánkat védi-óvja.
Tisztogatja kikeletre
Ágrul-ágra zengedezve.
 
Sokat szenved téli fagyban,
De jó kedve mindig meg van.
Énekelget kinn a kertben...
Az ablakra fázva rebben.
Te, rossz gyerek, tégy vele jót.
Sutba azt a cinkefogót!
Nyisd ki inkább ablakodat,
Melengető két karodat!
 
Rónay György: Verebek
 
Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
„No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
s gyanakodva
kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet –
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) –
tollát borzolta, mintha fázna,
majd hirtelen
rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag,
oly puhán huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
s eszeveszett
iramban visszamenekedett
a fára;
onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva,
félve a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
És most kezdődött a haditanács!
Micsoda lárma!
Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
A balkonon a hó
tele van millió
pirinyó
szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe, mert van elég,
s lehet
mínusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.
 
Móra Ferenc: A veréb

Havas eső veri,
Fagyos szél cibálja,
Fel-felborzolódik
Tépett tollruhája.
Éhesen didereg
Jeges tetők felett -
Szánjátok, gyerekek,
Szegény kis verebet!
 
Ha szórtok a hóra
Morzsát, magot neki,
Parányi kis szívét
Az öröm megteli.
Tündöklő kis szeme
Oly hálásan nevet -
Szeressétek szegény
Bohó kis verebet!
 
Déli verőfénybe
Ő is elmehetne,
Terített asztalnál
Ő is elmehetne,
Terített asztalnál
Ő is telelhetne.
De inkább nyomorog
Itt, ahol született -
Példának vegyétek
Szegény kis verebet!
Zelk Zoltán: Két cinke
 
Tavaly télen két cinke,
széncinke és kék cinke
- mind a kettő szép cinke -
szállt az ablakomba.
 
Egyik fején szénsapka,
másik fején kék sapka,
így ültek az ablakba -
de örültem nékik!
 
Kaptak diót, tökmagot,
mind a kettő jóllakott.
Azt se mondták, jónapot,
s máris elrepültek.
 
Január és február
éhes télen a madár,
mindennap eljöttek már
ebédelni hozzám.
 
Megvan még az ablakom,
van dióm és van magom,
jövőre is kirakom -
visszavárom őket!
 
Őri István : Macskajaj
 
A szomszédban macskajaj
kutyáéknál nagy a baj:
beütött a kutyabaj.
 
Ebek csontja mind felforrt
kutya macskát elpáholt
menekül a macska-sereg
tiltakozik, ahol lehet
jött a macska-szakszervezet
kivizsgálni az ügyeket.
 
Megnézték a panasz-listát
macska-vezér bosszút kiált:
"Menjetek, mind, kutyák ellen
bánjatok, mint egerekkel!
Támogatjuk harcotokat
a hős macska kutyát foghat!"
 
Ezzel vették kalapjukat
indították autóikat
- közeledvén mérges ebek -
a helyszínről elsepertek.
 
Hogy mi történt ezek után,
elmondom majd holnapután.
 
Tarkovszkij,Arszenyij: Tücsök
 
A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én.
A kemence alatt dalolom meghitt dalomat.
S van, ki vizet forral, s dühösen zúdítja felém,
Más megtűri az énekemet s a szivébe fogad.
 
Utazónak a távoli tájra idézem a hont,
Hol a kabóca dalától harsog a déli vidék,
Nem tudom én, hitvány hegedűm faragója ki volt,
Ám a kabóca se zengi be nálam szebben az éjt.
 
Mennyi orosz mássalhangzó zizeg énekeimben!
Háncskosaramba ezer szólást rejtettem el én,
S háncskosaramban felleli mindezt újra a gyermek,
Ódon bár hegedűm, s egyhúru, szegény a zeném.
Meg sem hallod a hangom - mintha csak óra ketyegne,
Hallgass hát bele, én szólítalak: erre, csak erre!
Éjjeliőr vagyok én, fel-felverem újra a házat,
S kürtökként a folyón túl felharsannak a társak.
 
(Ford.: Baka István)
 
Mikszáth Kálmán: Nyultörténet
 
A káposztáskert közelében, 
Virágos, dús here között 
Hat kis nyulacska elbeszélget, 
A nyulak élete fölött. 
 
Szólnak virágokról, mezőkről: 
„Beh jó a szabad ég alatt!” 
De im emlitik a vadászt is, 
S a hatodik nyul megszalad. 
 
Vadász persze nem volt közelben, 
Öt nyul tehát bátran marad ; 
A hatodik, a gyáva kis nyúl 
Ijedten rohan ezalatt.
 
 
Keats, John (1795-1821): 
A szöcske meg a tücsök
 
A föld költészete sohase holt:
ha nap heve gyötri a madarat,
s az hűs lombban búvik, egy hang szalad
tova a réten, mely frissen tarolt.
 
A szöcske ez - eleven, üde folt
hév nyárban; dala meg sosem szakad,
s ha éri jó kedvében fáradat,
levél alatt lel enyhe, hűs akolt.
 
Mert vége nincs a föld költészetének:
magányos téli esten, hogyha fagy
fojt hangot, kályhának mögötte kél
 
melegben növekvőn a tücsökének;
s ha álomban félig merülve vagy,
hinnéd, hogy szöcske zöld mezőn zenél.
 
(Ford.: Kemény Ferenc)
 
Umberto Saba (1883-1957): A kecske
 
Egy kecskéhez beszéltem.
Láncra kötve egyedül volt a réten.
Jóllakott fűvel - közben bőrig ázott
az esőben. És mekegve állt ott.
 
Ez az egyhangú mekegés fülemnek
testvéri hang volt. S feleltem rá, előbb
tréfából, aztán mert a fájdalom örök,
s ily monoton, fakó hangon üzenget.
Egy magános kecskéből akkor
ez a bánat nyögött.
 
Egy sémita képű kecske bús, rekedt
hangja elpanaszolt minden más bánatot,
minden más életet.
 
(Ford.: Képes Géza)
 
Gilbert Keith Chesterton (1874-1936):
A szamár
 
Mikor az erdő járt, a hal
repült, a vad sövény
fügét hajtott s vérzett a hold,
akkor születtem én.
 
Rikoltva, torz fejjel, fülem
csúf szárnyként röpködött:
ördög torzképe lettem a
négylábúak között.
 
Kit kivetett rongyként a föld
s egy ősi akarat,
gyötörj, gyalázz: néma vagyok,
megőrzöm titkomat.
 
Ostobák! Jutott nékem is
egy nap, vad s drága nap:
hangok lengtek fülem körül
s pálmák lábam alatt.
(Ford.: Sárközi György)
 
Tudor Arghezi: Jó barátom
 
Így, Urszom, így.
Az orrod ide, térdemre tedd,
S jóságosan nézz a szemembe.
Testvéré, szép kutyám, mert testvér vagy velem te.
Látom, bízol bennem, ha nézlek,
És jó neked, ha hanggal s kézzel elbecézlek.
Szilaj csobán-kutyám, bennem érzed hazádat,
A sziklás Gorzst, az esztrengát s az esztenádat,
Orrodban bocskor s pásztorbunda szagja.
Kócos szőrödnek selymes-lágy a gyapja.
A lábad izmos, jó ebem,
Mint kalusárok botja, kik elküldtek nekem.
Szelíd marást érez kezem a szádban,
Vas szemfogad úgy fogja játszva, lágyan,
Azt, hogy szeretsz, így mutatod.
Ruhám, hogy elhúzz, vadként rángatod.
Elhalmozol dédelgetéssel.
Úton arcomig lendülsz egy szökéssel
S hideg orroddal bajuszomig érsz fel.
Enyém vagy s én tiéd, tudod s tudom.
"Harapós kutya", ez van kapumon.
 
(Ford.:Áprily Lajos)
 
Vargha Gyula (1853-1929):
Szent Margit galambjai (1921.)
 
A szűz királylány hűs szigetjén
Galambok isznak a Dunából.
Megszomjazott s leszállt a földre
A fönn kerengő légi tábor.
 
Házak s tornyok felett csapongva
Negédesen szelték a léget,
Sokszínű fényes tarka tolluk
A napsugárban szinte égett.
 
Szelíden állnak most a parton,
Félénken néznek a nagy árra,
Piciny csőrük hegyét a roppant
Folyam vizébe be-bemártva...
 
Hajdanta hány szép várkisasszony
Élt boldogan, kevély örömben;
Táncolt, dalolt, fénylett, sugárzott
Zenétől harsogó teremben.
 
De hány volt, aki kéj s öröm közt
Egyszerre csak nagy szomjat érzett,
S ment, hol szűz Margit gyönge teste
Szeges övtől sebezve vérzett.
 
S az ige végtelen vizéből,
Világból elvonulva, távol,
Úgy ittak égő szomjas ajkkal,
Mint a galambok a Dunából.
 
Vargha Gyula (1853-1929):
Szitakötők (1919.)
 
Pihenni erdő hűs ölén
Beh jó a tikkadt nyár hevében;
Sátrat feszít a lomb fölém,
S árnyszőnyeget terít elébem.
 
Köröskörül nagy néma csend,
Madár se zengi most danáit;
Egy mélyre vájt mederbe' lent
Élővíz csillogása csábít.
 
Tükrét homály borítja bár,
Itt-ott a víz szikrázva csillan,
Még színesebb a napsugár,
Lombrésen át amint bevillan.
 
Mulatni kezd a múlt idők
Árny- s fényszövésű álma vélem...
Aranyszárnyú szitakötők
Hintáznak a smaragd levélen.
 
Vargha Gyula (1853-1929):
Egy vándor rigóra (1910.)
 
Kit fenyvesidből dél felé
Hajt a közelgő tél,
Szegény bohó vándorrigó
Szőlőmbe mért vetődtél?
 
Megsápasztotta már az ősz
A venyigén a lobot,
S a sárguló levél közül
Rád ért gerezd mosolygott.
 
Csábított az arany bogyó
Sohsem látott csodája.
- Fenn éjszakon nincs alkalom
Ily tündérlakomára.
 
Amint megvágtad a bogyót,
kibuggyant drága nedve,
S te szürcsölgetted ittasan,
Bajt és veszélyt feledve.
 
De a vincellér résen áll,
Nem érti ő a tréfát,
Lopózva csúsz, mint a hiúz,
S már fogja fegyverét rád.
 
Egy villanás, egy dörrenet,
S lehullsz, szíven találva,
S befutja rebbenő szemed
A halál szürke fátyla.
 
Szegény madár, vándormadár,
Korán elért a végzet,
Fenn a sötét fenyők között
Sohsem lát már a fészked.